|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 4 találat | lapozás: 1-4 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Napolitano, Giorgio 2008. szeptember 6.Olaszországi körútra indult szeptember 5-én Traian Basescu. Az államfő látogatása során tárgyalásokat folytat Giorgio Napolitano olasz államfővel is, akivel várhatóan az olaszországi románok problémáiról tárgyal majd. A román államfőt szeptember 6-án XVI. Benedek pápa is fogadja. /Basescu Rómában. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 6./2008. szeptember 8.Meghívta jövőre Romániába XVI. Benedek pápát Traian Basescu államfő, aki olaszországi látogatása során szeptember 6-án találkozott a pápával. A hivatalos ortodox egyházi meghívót a Szent Szinódusnak kell jóváhagynia. II. János Pál 1999-ben járt Romániában, a többségében ortodox hívők lakta országban. Az államfő köszönetet mondott a katolikus egyház fejének az Olaszországban élő román emigránsokkal szemben tanúsított bánásmódért. Basescu szeptember 7-én jelen volt a román ortodox egyház új római hivatalának felavatásán, ahol az európai román metropolita, Iosip Pop tartott ortodox szertartást. A L'Osservatore Romano szerint jelenleg 76 román ortodox plébánia működik Olaszországban. Basescu Rómában megbeszélést folytatott Giorgio Napolitano államfővel, és találkozott Silvio Berlusconi miniszterelnökkel is. /Basescu a pápánál. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 8./2013. július 3.K Ö Z L E M É N YAz Európai Parlament plenáris ülésén tegnap délután, Orbán Viktor miniszterelnök jelenlétében tartották meg a Rui Tavares portugál zöldpárti EP-képviselő elhíresült nevéhez kapcsolódó, az alapvető jogok magyarországi helyzetéről szóló jelentéstervezet vitáját. José Manuel Barroso EB-elnök és Viviane Reding alelnök részvétele, valamint Martin Schulz EP-elnök személyes elnöklése érzékletesen rávilágít az esetleges unióbeli kihatásaiban sem elhanyagolható „magyar ügy” jelentőségére. A magyar kormányfő megítélése szerint – mindenesetre – a teljességgel elfogadhatatlan és igaztalan dokumentum elfogadása nem is annyira Magyarországra, hanem sokkal inkább „Európára nézve jelent komoly veszélyt”. A Fidesz EP-küldöttségének álláspontja szerint: „A Tavares-jelentés nem más, mint az európai baloldal pártdiktátuma”. Orbán Viktor úgy fogalmazott, hogy a Magyarországot elítélő baloldali-liberális pártszövetség alakjában „a vádló és a bíró ugyanaz”. A jelentés vitája mindvégig ennek az éles pártközi konfrontációnak a jegyében zajlott. A demokratikusnak álcázott balliberális elvszerűsködés már-már komikus megnyilatkozásaként Bokros Lajos egykori MSZP-s miniszter az európai konzervatív jobboldal reprezentánsának pózában intézett kirohanást a magyarországi demokrácia ellen. Az Európai Néppárt vezérszónokai a pártcsalád tagjai iránti szolidaritással verték vissza a magyarellenes vádaskodásokat. A másik oldalon Göncz Kinga és Tabajdi Csaba MSZP-s képviselők a szokott formájukat hozták. A parlamenti pártpolitikai erőviszonyok, illetve Európa hidegháború utáni, örökölt politikai megosztottsága ismeretében, a másnapi zárószavazás kimenetele – sajnos – egy pillanatig sem volt kétséges. És valóban, ma délben a Tavares-jelentést 370 igen- és 249 ellenszavazattal, 82 tartózkodás mellett az EP plénuma elfogadta. Megjegyzésre méltó, hogy az igen szavazatok száma még így sem érte el az EP-képviselők abszolút többségét (370 a 765-tel szemben). Amint erre Orbán Viktor maga is rámutatott, a Magyarországgal szemben kialakuló szavazatarány tulajdonképpen nem mást, mint az európai képviselőtestületnek – a baloldal számára kedvezőbb – pártpolitikai összetételét tükrözi. A házszabály korlátozásai, illetve a feszes időkeretek miatt Tőkés László erdélyi képviselőnknek csak írásos formában nyílott lehetősége hozzászólni a vitához. Ésaiás prófétát idézve, azt a kommunista típusú hazugságbeszédet bírálta, amely „a gonoszt jónak és a jót gonosznak, a sötétséget világosságnak, a világosságot pedig sötétségnek mondja”. Ez a fonákság kiváltképpen szembeötlő abban a vonatkozásban, hogy az Alaptörvény balliberális és nyugati bírálói Magyarország keresztény gyökerei és a család ellen is támadást intéznek, miközben a nemi devianciák egyenjogúsításáért hadakoznak. A kisebbségek ügyében szintén kettős mércét alkalmaznak, amikor is kíméletlenül bírálják a magyarországi antiszemitizmust és cigányellenességet, ezzel szemben viszont a határon túl élő magyar kisebbségi közösségekért a kisujjukat sem hajlandók mozdítani. Írásbeli és mai, ún. szavazásindokló hozzászólásában erdélyi képviselőnk szépítés nélkül mutatott rá, hogy Magyarország pellengérre állítása tulajdonképpen nem más, mint annak a pártos politikai és ideológiai harcnak a változott körülmények között való folytatása, melyet a volt kommunisták vívtak a demokrácia, az emberi jogok és az – európai – nemzeti értékek ellenében. Lenint idézve, azoknak a „hasznos idiótáknak” a megtévelyedéséről is szólt, akik az egykori szovjetbarát nyugati személyiségekhez – Arthur Koestler, Albert Camus, George Orwell, André Gide vagy a volt kommunista Giorgio Napolitano – hasonlóan, jóhiszemű tévedésükkel akaratlanul is a közös ellenség malmára hajtják a vizet. „A demokratikus Európának nem a levitézlett, régi rendszer párthívei, hanem a rendszerváltoztató magyar nemzeti kormány oldalán van a helye” – hangsúlyozta Temesvár egykori lelkipásztora. Strasbourg, 2013. július 3. Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája 2015. július 28.Aki először nevezte nevén ’56-ot (1.)Hazugság, hogy az 1989-es magyar rendszerváltás azért nem volt nagy dolog, mert úgymond a nagyhatalmak akkor már megegyeztek volna a magyarok feje fölött arról, hogy megengedik a változást – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Pozsgay Imre politikus, akinek oroszlánrésze volt a Kádár-rendszer felbomlásában. – Egy recenzióban azt olvastam, hogy 1956-nak a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában 1989-ben elhangzott, 180 fokos átértelmezése óriási társadalmi visszhangot váltott ki, és felért egy „médiapuccsal”. Tudniillik mindaddig az „ellenforradalom leverése, a szocializmus testvéri orosz segítséggel történő megmentése” az egész Kádár-rendszer legitimációs alapját képezte. Alap nélkül pedig bármilyen építmény köztudottan megrokkanhat. – Harminc évnél régebbi hatalmi pozíciójában megingott a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP), és a polgárháborús veszély ezzel elmúlt. Ez azért is fontos volt, mert ezzel a Szovjetuniót is teszteltük. Ugyanis aki kimondja, hogy 1956-ban Magyarországon nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott le, az leleplezi a szovjet beavatkozást, ezáltal nem lehet azt testvéri segítségnek nevezni. Attól kezdve világos, hogy ami Magyarországon 1956. november 4-én történt, az nagyhatalmi intervenció volt. Ezek voltak az én alapgondolataim, és ezekhez kapcsolódtak már attól a pillanattól kezdve a különböző események. Az egyik az volt, hogy szavaim szinte ujjongást váltottak ki. Gyűlések sokaságára hívtak, a megrémült és megrettent politikai vezetőség pedig rendkívüli központi bizottsági ülést hívott össze 1989. február 10–11-ére. Romsics Ignác történész írja a rendszerváltásról írott könyvében, hogy a központi bizottságot Pozsgay „elintézésére”, a Pozsgayval való leszámolásra hívták össze, de az végül Pozsgay győzelmével végződött. Mert ugyan mindenki ellenem szólalt fel és ellenem szavazott, adott pillanatban ketten, Kállai Gyula és Korom Mihály bizalmi szavazást kértek ellenem. Ettől viszont Grósz Károly pártfőtitkár megijedt, mert ha a központi bizottság ellenem szavaz, akkor az pártszakadással járt volna. No, ezt elkerülendő gyorsan szünetet rendelt el, közben szétküldte a shabeszeit a tagok között azzal az utasítással, hogy mégiscsak bizalmat kell szavazni Pozsgaynak. Így miután két nap alatt ötvenketten szólaltak fel ellenem, a szavazásnál már a 106 központi bizottsági tagból 104 mellettem szavazott, a két kezdeményező magára maradt. Ezen én akkor egy kicsit felbátorodtam, és még két dolgot javasoltam. Az egyik az volt, hogy szavazza meg a központi bizottság, hogy népfelkelés volt, a másik pedig, hogy ennek a szavazásnak következményeként az MSZMP álljon be a sorba, és fogadja el az ellenzék felhívását a tárgyalásokra. A mameluktestület ezt is megszavazta, mégpedig ellentmondás nélkül. Ez a bejelentés, meg a demokráciacsomag fordulatot hozott az egész akkori politikai helyzetben. – Említette, hogy a népfelkelés ügyét a Szovjetunióval szemben tesztelésnek is szánta, és csak pár katonai lap részéről történt haragos reakció, miszerint úgymond besározta ezzel a szovjet katonák emlékét... De maga a szovjet vezetés hallgatott. Mihail Gorbacsov elnököt, illetve Moszkvát tesztelték más alkalommal is? – Persze. Az egyik teszt a határnyitás bejelentése volt, a második pedig a fentebbi, ’56-tal kapcsolatos. Teszteltük őket később is, amikor az MSZMP, a Szovjet Kommunista Párt szövetségese felvállalta, hogy az addig tiltott ellenzékkel politikai tárgyalásokba kezd. Márciusban megalakult az Ellenzéki Kerekasztal, és már abban a hónapban jöttek a kezdeményezések. Eleinte az MSZMP taktikázott, hogy egyenként akár mindenkivel tárgyal, de a közös Ellenzéki Kerekasztallal már nem. De nemsokára beadta a derekát, már nem volt ereje ellentmondani. És a Szovjetunió tudomásul vette, hogy az egyik legfontosabb szövetségese átállt egy másik vonalra. Ez azért is érdekes, mert az én spekulációmban benne volt, hogy ahhoz már nincs lehetősége a Szovjetuniónak, hogy itt beavatkozzék. Gorbacsovot igencsak lekötötte a saját baja: a reformjaival megbolygatta és kiforgatta a sarkaiból a több mint hetven éve működő szovjet rendszert. Így aztán nem is tudott volna katonai kalandot kockáztatni. Grósz viszont itthon, igencsak megijedve a következményektől, megpróbálta visszafordítani ezt a folyamatot. Elkezdte a katonákat szervezgetni, a vezérkar tisztjeit behívta magához. Amikor ez a tudomásomra jutott, berohantam hozzá, és közöltem vele: tudok róla, hogy némi kalandon jár az eszed, de vedd tudomásul, hogy Magyarország nem Dél-Amerika, ahol katonai puccsokkal intézik el a politikai ügyeket. Azt is mondtam, és itt egy kicsit blöfföltem: „te nem ismered a magyar katonát. Ha tűzparancsot adsz neki, hogy lőjön a népre, akkor ő előbb agyonlövi a parancsnokait, és utána hazamegy az édesanyjához”. Ez persze jókora túlzás volt, de a lényeg az, hogy közöltem vele, tudunk a kalandos elképzeléseiről, és álljon le. Miután ez így nyilvánosságra került, ő már nem is merte folytatni tovább. Ilyen kis buktatók és ilyen ellenállási pontok voltak ebben az egész folyamatban. Hozzá kell tennem, az egyik politikai partnerünk – hogy szépen fejezzem ki magam – ma is azt híreszteli, illetve tavaly ősszel, a rendszerváltás 25. évfordulóján jelentette ki, hogy nem volt ez az egész valami nagy dolog, hiszen a nagyhatalmak a fejünk felett megegyeztek, és megengedték, hogy a változás bekövetkezzék. Ez viszont hazugság. A nagyhatalmak közül a legérintettebb, a Szovjetunió a perifériáról kezdett bomlani. Megmozdult a Baltikum, megmozdult a Kaukázus, Gorbacsov pedig kezdetben engedett a hatalomvédő reflexeknek. Kazahsztánban, Alma-Atában tűzparancsot adtak ki, Litvániában, Vilniusban is belelőttek a függetlenséget követelő tömegbe. De ezzel már semmit sem tudtak megállítani. Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia is bomlástermék volt már akkor, és le is váltak a Szovjetunióról, mielőtt még a nagyhatalmi egyezségek megszülettek volna. – Mi volt az oka, hogy annak idején a szovjet elnökkel, pártfőtitkárral nem találkozott személyesen, II. János Pál pápával viszont igen? – Gorbacsovval annak előtte személyesen nem találkoztam, 1989-ben sem. Csak a hetvenedik születésnapján, az Adrián, a tiszteletére rendezett összejövetelen. Később tudtam meg, hogy Vlagyimir Krjucskov, a KGB főnöke Gorbacsovnak készített feljegyzésében – familiáris, oroszos megszólítással – azt írta: „tisztelt Mihail Szergejevics, óva intem attól, hogy Pozsgay Imrével találkozzék. Az Ön tisztelő híve, Krjucskov tábornok”. Amikor erről tudomást szereztem, elkezdtem spekulálni, mi a csudát jelenthet. Hiszen sem én, sem Magyarország úgysem tudtuk volna megdönteni Moszkvát, ilyen veszedelmet mi nem jelenthettünk. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg a példánktól féltették Gorbacsovot. Mert akkorra Magyarország és Lengyelország sokkal radikálisabb volt, mint a gorbacsovi reformok, és Krjucskov valószínűleg ettől a példától akarta távol tartani. A későbbi, meghiúsult puccsal a KGB-főnök be is bizonyította, hogy ő ebből a nézőpontból spekulált. 1989 márciusában részt vettem az Olasz Kommunista Párt kongresszusán, Giorgio Napolitano, a nemrégiben lemondott köztársasági elnök fogadott. Akkor kaptam egy üzenetet, hogy II. János Pál pápa szívesen találkozna velem, ami március 25-én meg is történt. Katolikus vagyok, tudom, hogy ez Gyümölcsoltó Boldogasszony napja, de akkor korán jött a húsvét, mert ez egyszersmind a nagyhét első napja volt. Tehát 1989. március 25-én számomra nagyon érdekes, tartalmas és örökre emlékezetes beszélgetésünk volt. Azzal indítottam: Szentatyám, én az Olasz Kommunista Párt kongresszusáról jöttem Önhöz. Azt mondja, tudja. Ezzel a kiindulóponttal végülis nagyon előnyös protokollt kaptam, 25 percet a vele való beszélgetésre. A tolmács egy jezsuita páter volt, aki a Vatikáni Rádió magyar adásainak a vezetője, én pedig Bethlen János riporterrel mentem be, aki tökéletesen beszél olaszul. Ebben a körben tárgyaltunk. A huszonöt perc már lejárt, amikor arra gondoltam, lehet, hogy felségsértés lesz belőle, de akkor is kimondom: örülök, hogy egy magyar hazafi egy lengyel hazafival találkozhat. Ettől ő úgy felvillanyozódott, hogy még negyedóráig a magyar kapcsolatairól beszélt. Így tudtam meg, hogy ő volt a lelki gondozója a kabai cukorgyárat építő lengyel vendégmunkásoknak. Erre kissé elszemtelenedve megkérdeztem, tudja-e, hogy a legfontosabb lengyel zarándokhelyet, Częstochowát magyar pálosok alapították? Persze, hogy tudta. És akkor felsorolta a szentek közül a magyarokat. Hát ez volt a beszélgetés lényege. Folytatjuk Pozsgay Imre Rendszerváltó magyar politikus, egyetemi tanár, a filozófiai tudományok doktora, a Debreceni Egyetem és a Károli Gáspár Református Egyetem emeritus professzora. 1933. november 26-án született Kónyon. A Kádár-korszak egyik jelentős politikusa volt. 1976 és 1982 között művelődési miniszter 1982 és 1988 között a Hazafias Népfront Országos Tanácsának a főtitkára, 1988 és 1990 között, a Grósz Károly, majd a Németh Miklós vezette kormányban államminiszter. Népi, nemzeti és demokratikus baloldali elkötelezettségének, kiváló helyzetfelismerésének és fejlett politikusi-taktikai érzékének köszönhetően döntő szerepe volt abban, hogy az állampártban a reformkommunisták fokozatosan átvehették kezdeményezést, majd az irányítást, ezáltal a magyar rendszerváltás békés körülmények között, megegyezéses alapon, közjogilag rendezetten zajlott le. A rendszerváltó folyamat jelentősebb mozzanatai 1981. Megjelenik a Beszélő című szamizdat (magánkiadású) ellenzéki lap. A nyolcvanas évek során tucatnyi társa követi, az állampárti információs monopollal szemben megteremtve a „második nyilvánosságot”. 1983. A Magyar Tudományos Akadémia, főként ökológiai megfontolásokból, a magyar–szlovák együttműködéssel tervezett Bős-nagymarosi vízi erőmű és vízlépcső felépítése ellen foglal állást. Megalakul a Duna Kör, felgyorsulnak a természetvédők akciói a hivatalos politika projektjeivel szemben. 1984. Legálisan is megkezdi tevékenységét a Soros Alapítvány. 1984. Monori találkozó. A formálódó ellenzék népnemzeti és urbánus-liberális csoportjai közös állásfoglalása a válság okairól és a rendszerreform szükségességéről. 1985. Parlamenti választások. Kettős jelölések, független (ellenzéki) jelöltek is szereznek mandátumot, több helyen még a Kádár-rendszer prominenseit is maguk mögé utasítják. 1986. „Körök kora”. Klubok, egyesületek, kiscsoportok tömegeiben társadalmi párbeszéd indul be az általános és helyi gondok-problémák feltérképezésére és megvitatására. 1986. A Magyar Írószövetség tisztújító közgyűlésén kiszavazzák a pártközpont jelöltjeit. Az írótársadalom megosztására tett kísérlet – párthű ellenszervezet megalakítása – kudarccal végződik. 1988. május 21–22. Az országos pártértekezlet az elaggott és önmagával is meghasonlott Kádár János után Grósz Károlyt választja főtitkárrá. Kádár névlegesen pártelnök lesz, hatalmi jogosítványok nélkül, de a nevével jelzett történelmi korszak ezzel lezárult. 1987. A pártfőtitkár-helyettessé kinevezett Lázár Györgyöt a korlátozott reformokra hajló Grósz Károly követi a miniszterelnöki székben. 1987. szeptember 27. A 180 fő részvételével tartott lakitelki találkozón először hangzott el a többpártrendszer követelése. A magyarság esélyei címen tartott találkozó felett, Pozsgay Imre főtitkár személyes részvételével, a Hazafias Népfront tartott védőernyőt. Ugyancsak a Hazafias Népfront lapja, a Magyar Nemzet közölte 1987. november 14-én, egy egész oldalas Pozsgay-interjúban „elrejtve” a találkozó nyilatkozatát. 1988. június 27. Budapesten több tízezer ember tüntetett a romániai falurombolások, a Ceauşescu-rendszer elnyomó politikája ellen. 1988. szeptember 27. Megalakult a Magyar Demokrata Fórum, amely ekkor még független társadalmi szervezetként határozta meg magát. 1988. október 2. Megalakul a Fiatal Demokraták Szövetsége, a Fidesz. 1988. november 13. A korábbi Szabad Kezdeményezések Hálózata felveszi a Szabaddemokrata Szövetség (SZDSZ) nevet. 1988. november 26. Grósz Károlyt Németh Miklós követi a miniszterelnöki székben. 1988. november 27. A felmentett kormányfő, de továbbra is pártfőtitkár Grósz Károly egy pártaktíva-nagygyűlésen ellenforradalom és fehérterror veszélyével riogat. 1989. január 28. A pártfőtitkár távollétében Pozsgay Imre népfelkelésnek nevezi a mindaddig ellenforradalomként aposztrofált 1956-os forradalmat. Krajnik-Nagy Károly Krónika (Kolozsvár) lapozás: 1-4
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
